Ádám Szilamér: Kafarnaum
„[E]gy folyékony modern világban élni, amely köztudottan egyetlen bizonyosságot ismer el – annak bizonyosságát, hogy a holnap nem lehet, ne legyen és nem is lesz olyan, mint a ma – az eltűnés, a szétfoszlás, a kitörlődés és a meghalás naponta ismétlődő próbáját jelenti; vagyis, áttételesen, a nem végleges halál, a visszatérő feltámadások és az örökös újjászületések próbáját…”
Zygmunt Bauman: Folyékony félelem (Liquid Fear)[1]
„… mikor a házakba már a vérző, szétszakadt emberek másznak be, Rózsika néni felébred, az ágya csatakos, a szíve gyorsan ver, és olyan erősen, hogy érzi, mindjárt megáll, a fülében visszhangzik a bombázás, és nem tudja, most a valóságban hallja, vagy még az álmából maradt vissza a pokoli hang, sírni kezd, jajgat, majd ahogy tisztul a feje, a tévére pillant, a híreket ismétlik, mindenféle katonákat mutatnak, épeket, sebesülteket, és Marci jut eszébe, és tudja, hogy nem fog már sokat élni, mert ilyen szörnyűségeket nem fog még egyszer kibírni” (58.). Ádám Szilamér első kötetében, melynek több állítása is egybecseng Zygmunt Baumannak a folyékony modernség félelemmechanizmusairól tett állításaival, a posztszocialista magyar falu sorsának új fejezete körvonalazódik: a nem várt feltámadás és virágzás ideje.
A helyszín egy fiktív magyar település, Poklospataka, később beszédesen csak Poklos, melyet a szöveg paratextusai révén azonnal a Bibliában hálátlansága miatt bűnhődő halászváros, Kafarnaum fikciós újragondolásaként azonosíthatunk. A Kafarnaum időszámítása onnan indul, ahová ritkábban érnek el a vidéknarratívák: a falut a világjárvány óta odaköltözött városiaknak hála már nem fenyegeti az elnéptelenedés és a kilátástalanság veszélye. Ahol azonban „kinyílik egy ajtó, ott be is csukódik egy” (25.). Elapadhatott a sártenger, perzselhet a sivatagi nap, és a bekötőutat is rég leaszfaltozhatták, a térség fölött lebegő, elátkozottság felőli babonás bizonyosság jól ismert, fojtogató atmoszférát teremt. Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy még az újjászületés sem az, aminek elsőre gondolnánk – Poklos lakói gyanakvóak és szoronganak, életükből hiányzik a megtartó közösség tapasztalata, csak a digitális térben megosztott bölcsességeik és aggodalmaik kiapadhatatlanok: „a falu a Facebookra költözött” (79.).
Az elzárkózás és gyanakvás oka a rendíthetetlen hit a második világvégében (az első a pandémia idején volt): a település lakói a pokoli káosz[2] előjeleit látják a mindenütt terjengő dögszagban, a faluba érkező idegenekben, a nehezen magyarázható eltűnésekben, a csúcstechnológiás jégkármérséklő berendezésben és ártatlan méhcsaládok köddé válásában is.
A szöveg, bár tekinthető egy közösség küzdelmeiről szóló töredékes krónikának, és ekként könnyen felismerhető benne a megvezetett kisemberek és a nyerészkedő vezetők konfliktusa, értelmezésemben nem cselekményközpontú: kezdetektől a szorongásos létállapot átragasztásán, a paranoiás érzékelésmód olvasóra való kiterjesztésén munkálkodik. Ennek megfelelően mindent – a szereplőket, az általuk folytatott lázas igazság- és identitáskeresést – körbeleng egy nyomasztó homály. Ezáltal a megszokott, konkrétumokra támaszkodó értelmező aktusok ellehetetlenítődnek, kifúlnak, arra késztetve az olvasót, hogy metaforikus azonosítások révén egy időtlenített, folyamatosan ismétlődő bűntörténetként lássa a Kafarnaumot. Ami mégiscsak kihámozható, és előzménytörténetként felvázolható: a cselekmény jelene előtt néhány évvel egy ambiciózus, önmagát jövőlátóként azonosító fiatal borász kiszemelte magának a világvégi falut, Poklospatakát, és elsőként kezdett el szőlőtermesztéssel foglalkozni a vidéken. Möschwitzer Kálmán pénzének eredete gyanús, gátlástalan birtokszerzési módszerei pedig igencsak ellenszenvesek voltak a falu egyszerű lakói számára, talán a szabad piac sötét angyalát vélték felfedezni a betolakodóban, aki nemcsak Portokálá, a faluszéli javasasszony házát szerzi meg, hanem szép lassan minden zöldségágyást és gyümölcsöst szőlőtőkével ültet be. A nehezítő tényező, hogy a Poklos bugyraiba vezető úton nem egy bennfentes, hanem egy perifériára szorult kalauz szegődik mellénk: Ősi Barnabás, a fizikatanárból lett író nem falubeli, így csak szóbeszédre és saját megérzéseire támaszkodhat, amikor boncolgatni kezdi a borász Kálmán és a falu lakói közt feszülő konfliktust, melyben a racionális okozatiság és az irracionális, bibliai büntetéstől való félelem menthetetlenül összekuszálódik.
Ádám első regénye ezzel is disztópikus-látomásos díszletbe ágyazza egy közösség széthullásának megrendítő hétköznapiságát. Szereplői idegengyűlölő, kicsinyes kommenthuszárok, akik tehetetlenek saját magányukkal és elesettségükkel szemben. A lazán kapcsolódó fejezetekből álló szövegegészt ugyan jellemzi a szatíra távolságtartása, az onnan ismert leleplező mozzanatok és a társadalomkritika, a Kafarnaum mégsem az átfogó társadalmi tabló megalkotására, az egészlegességre törekszik. Helyette a falu lakóinak lélekrajzává válik, belülről ábrázolva az őrület elhatalmasodását, valamint a félelem (ön)pusztító működését, néhol teret engedve a kétélű nevetésnek. Olvasójának pedig nem marad más választása, mint hogy dermedt szemtanúként sodródjon a bizonytalan végkifejletig, és a szereplőkkel karöltve merüljön alá az összeesküvés-elméletek és az egyre valóságosabbnak tűnő háborús fenyegetés gondolatörvényébe – meddig tarthat a szörnyű rémálom, amelyből alig bírunk felébredni?
Pedig messziről indulunk: a kötet első fejezete még aparegényt, gyászmunkát sejtet. A személyességében megrendítő, Életnek olvastam című fejezet feladata lenne bevezetni az olvasót a teremtett világba – a részlet ehelyett párbeszédekre és belső monológokra hagyatkozik. Így ismerjük meg Barnabás családjának történetét, amelyből fájón hiányoznak, mintegy kiíródnak a nők, a férfiaknak pedig kizárólag a menekülő fiú és a szigorú apa szereplehetőségei jutnak. Barni, miután feladta városi életét és fizikatanári állását, a lezárás és újrakezdés reményében érkezik Poklospatakára apja halála után. A férfi gyásza paradox, egyszerre felszabadító és fájdalmasan mély; a magány, amelyet cipel, súlyos és valódi: „olyan távol kerültem apámtól, hogy megárvultam benne”. De nemcsak a szülői támaszt veszítette el, hanem bátyjával, Jóbbal is elhidegültek egymástól. A fivérek Ádám kulcszereplőivé lépnek elő, az első fejezetben gyászuk még szálkás, tömör nyelven jut hanghoz, a későbbiekben mintha oldódna a köztük érzékelhető feszültség, képesek megnyílni egymás előtt. A metaforizálódás és bibliai áthallások a nevek miatt kikerülhetetlenek: Jób ószövetségi történetében a rendíthetetlen hitével tűnik ki szenvedései közepette is, Barnabás neve pedig misszionáriusként és önként az apostolokhoz szegődő hívőként marad fenn. A kafarnaumbeli Jób hosszúra nyúlt németországi „kóborlása” miatt (a férfi ott dolgozik, és ott alapított családot) apjuk szemében tékozlóvá válik, akinek „büdös lett a haza” (79.). Öccse mindezt enyhítendő, gyógyírré lényegül át, és magára ölti az engedelmes fiú szerepét apja kedvéért, annak haláláig eltemetve magában írói ambícióit – egészen mostanáig: „előveszi verseit, előveszi novellatöredékeit, azokat a szétfoszlott mondatokat, amiket félve jegyzett le, és írni fog, és akkor elkezdte írni, hogy ”.[3] A befejezetlen mondat új narrációs szintet nyit meg (előttünk), ahol immár nem az Ősi-családra fókuszálunk, hanem beleíródunk a virtualizálódó falu terébe.
Barnabás ír, hogy megtalálja a zsenge szőlőtőkék alá temetett igazságot, kiderítse az igazat az átkozott helyről, a benne élőkről, akik mintha hozzá lennének láncolva az agyagos, poros földhöz; egyszersmind ír, hogy megtalálja azt a valakit, akit énnek nevezhet élete új szakaszában. Megteremti, újraalkotja a falut, mi meg hiszünk neki, ő a tanúnk, és általa mi is a paranoiás lázálom bennfentes ismerőinek érezhetjük magunkat, kedvünkre diagnosztizálhatunk. A többszólamúság teret ad arra, hogy megismerjük a falu lakóit: a háborúval álmodó kortalan Rózsika nénit, Hajdó Andrást, a vállalkozóból lett önkéntes néptanítót és igazságosztót, Möschwitzer Kálmán borászt, a jégelhárító tulajdonosát és a falu páriáját, Arató Samu polgármestert, valamint Boroznay Virág méhészt.
A gyerekkori házban töltött első estén egyszerre tör rá a fiatal férfira a veszteségtudat és a szabadság sokkoló közelsége: a bepótolhatatlan idő miatt érzett gyász mintegy szétfeszíti addigi identitásának kereteit. Ez az újjászületés nyelvileg is radikális meghasonlást, felnyílást, kívülséget követel az addigi énelbeszélőtől: „ebben a házban akkor úgy éreztem, még inkább széttörök, és leesett akkor rólam már az iskola, leesett a gyerekkor, úgy éreztem, hogy távol kerülök önmagamtól, hogy csak egy énmag van bennem, és a levetett énem helyére a gyász ül, és azt is tudtam, hogy nem apámat gyászolom, hanem magamat, […] leültem az ágy szélére, de az mintha égetett volna, gyorsan felálltam, csak néztem az ágyat, néztem, ahogy valaki letépi róla az ágyneműt, kiráncigálja a matracot, kidobja az udvarra, szívem a fejében lüktetett, majd az ágykeretnek ugrik” (13–14.). Ahogy Barnabást elönti a tehetetlensége és gyásza miatti düh, a narráció minden előjel nélkül, a mondat közepén külső nézőpontra vált, majd az érzelemhullám csillapodásával ismét a belső fokalizációjú, belső nézőpontú elbeszélés lesz a domináns. A férfigyász ábrázolására tett markáns és friss szemléletű kísérlet sajnos folytatás nélkül marad, az ezt követő perspektívaváltások már jóval követhetőbbek és befogadhatóbbak.
Bár Barni úgy tartja, idegenként érkezik Poklosra, a „falusiak maguk közül valónak” érzik, hiszen a kamaszkorát velük töltötte. Hogy valóban a közösség tagjává válhasson, lépten-nyomon tesztelik a fogékonyságát a összeesküvés-elméletekre, melyekkel szemben Barni sokáig nyélből elutasító. Ahogy azonban a dolgok racionális rendjébe vetett bizonyossága meginog, egyre több álomjelenet és vizuális-auditív hallucináció kap helyet a fejezetekben, ezzel is kibillentve az általa írt szövegen addig uralkodó a realista ábrázolásmódot: „…mi van, ha tényleg mérgeznek. […] Mi van, ha az András-féléknek egy kicsit is igazuk van?” (95.)
A kötet nyelvét, világképét és formáját alapjaiban határozza meg a hálózatosság és a digitális esztétika: bár ennek megvalósítása nehézkes, sőt lehetetlen az irodalom megszokott – papíralapú – formátumában, a Kafarnaumot forgatva érzékelhető a hipertext-szerűségre való törekvés és a különböző csatornákon érkező információzuhatag bénító hatása, ahogy hivatalos dokumentumok, nyílt és magánlevelek, elgépeléssel és logikátlansággal teli Facebook-posztok, ChatGPT-tanácsok, analóg naplóbejegyzések, látomások, listák és jegyzetek, valamint a bonyodalom zömét tartalmazó kézirat egymás mellé rendeződnek, egymásba folynak. Már ebből is sejteni, hogy a Kafarnaum igencsak kiterjedt transztextuális hálózattal bíró, aprólékosan felépített próza. Még azt is megkockáztatom, hogy a szerző számára talán nem is a cselekmény végigvezetése, egy dramaturgiai ív hibátlan megrajzolása a fontos (hiszen azt tekinthetjük a szemünk előtt kiépülő digitális diktatúra veszélyeiről szóló tanmesének, belépőszintű kapitalizmuskritikának). Inkább az értelmezés és elemzés ösvényén való eltévelyedés lehetőségének megteremtése, az olvasó különböző szövegszintek, lehetséges áthallások, újrajátszások szétszálazására irányuló lelkesítése. A Kafarnaum innen nézve is gondolatébresztő olvasmány, mely rövidségét meghazudtoló gazdagságról tesz tanúbizonyságot: az Ószövetség és az Evangéliumok egyes történeteire tett utalások mellett kultikus státuszú irodalmi szövegek hatása, nyelvi és poétikai jellegzetességei is szép számmal felfedezhetők benne.
Ádám nem tévedett: még szép, hogy lelkesíti az olvasót a hasonló kódfejtés. Kezdem is a számomra legnyilvánvalóbbal: Ádám modernizálódó, családbarát faluja ugyan első pillantásra a Sátántangó időtlentelepének szöges ellentéte, a Kafarnaum mégis élénk párbeszédben áll Krasznahorkai László (és Tarr Béla) vidékábrázolásával. Ennek nyomait ismerjük fel a prófétafigurák színre lépésében (a bebukott vállalkozó András néptanítóvá válása), a kocsma központi jelentőségében, de a csodavárás-mozzanat kiforgatásában, eltorzításában is: a falubeliek többsége mintha már pusztán a végítélet elérkeztét tudná befogadni, és nem a megváltást keresné. A sor még folytatható lenne, például a távoli, álmok ködéből szóló harangzúgás és ágyudörgés párhuzamával vagy a szereplők közti megfeleltetések feltárásával. Ádám kötetét olvasva azonban sosem szó szerinti átvételekkel vagy motívumok, figurák kritikátlan használatával van dolgunk. A szerző a jelen társadalmi és technológiai klímáját figyelembe véve teszi sebezhetővé, kicsinyessé és kiszolgáltatottá a karaktereket. Nem számolhat a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája és a Báró Wenckheim hazatér „hivatásos” megtévesztőivel, hamis prófétáival, tanítói és szónokai maguk is megtévesztettek és megvezetettek, akikben mégis megvan a félelmetes meggyőzőerő és karizma, ami a prófétasághoz szükséges. Ádámnál a menthetetlenség mögött nincs remény; regénye ezt a 2020-as évek köztévében zajló háborús riogatásával, a folyamatosan sulykolt készültségi állapottal indokolja.
Még néhány szót a hálózatosságról: a mottóul választott David Foster Wallace-idézet és a Kafarnaum lakóinak elbizakodottságáról hírt adó bibliai szöveghely rámutatnak, hogy a posztmodern eposz és a bibliai hagyomány egyaránt fontos előzményei Ádám prózájának. A Végtelen tréfára nemcsak cselekményelemek átvétele utal vissza (ilyen például a szeparatista sejtként is értelmezhető keménymag a faluban, akik a végítélet közeledtének megszállotjai, vagy maga a Poklos, amely szintén a kivonulás helyszíneként funkcionál). A Végtelen tréfa ad kontextust az Ádám-próza hangvételének, a rá jellemző töredékes, mindenhonnan kölcsönző, mindenre érzékeny alapállásnak. Amit DFW csak megjósolni tudott a digitalizáció korának emberéről és a magánnyal megküzdés stratégiáiról, azt Ádám Szilamér már tapasztalati valóságként, szereplői normalizált körülményeként viheti át a fikcióba. Így lép működésbe a Végtelen tréfa „halas vicce” mint a teljes szöveg kicsinyített tükre: Poklospataka „elesésének” és megújhodásának végtelenített körforgása allegorikus intelem az emberi vakságról, a reflektálatlan, kiüresedett élet következményeiről. Wallace-szel szemben Ádám azonban nem horgonyoz le az újkomolyság mellett, hanem felváltva engedi érvényesülni az abszurd-komikus és tragikus hangvételt.
Szintén a Végtelen tréfával való viszonyba állítás révén nyert értelmet számomra a „kisregény” műfaji besorolás is: nem láttam érvényesnek az egyetlen individuum látószögére korlátozottságot, szinguláris mikrokozmosz feltárulása helyett egy közösség küzdelméről szóló történetet olvastam. A Végtele tréfához hasonló posztmodern nagyregények kaotikusságukban is panorámázó szemléletét felidézve azonban már látni: a Kafarnaum végül is töredékes, nyitott szöveg, amely közelképeket (portrékat) részesíti előnyben. E látásmódot érvényesíti konzekvensen a teljes szövegben, ezzel is lazítva az először zavaró, magyarázat nélkül hagyott törésként érzékelt bevezetés és kifejtés közti kontrasztot.
A második mottóban megfogalmazódó hiányos szerkezetű kérdés („És te, Kafarnaum?”) viszont már azt implikálja, hogy a kezünkben tartott kötet egy kortárs válaszkísérlet az evangéliumi felszólításra, arra, hogy mit is kezdünk az átkozottsággal. Újabb myse en abyme: a poklospatakiak módszerét később már nemcsak a kötetegész, de a Kafarnaum című kulcsfejezet is szemlélteti. A városból érkezett nyugdíjas orvos kálváriája és menekülése nem hagy kétséget a közösség paranoid, beszűkült valóságérzékelése és tudományellenessége felől. Narratív túlműködés, a történet a történetben formula csúcsrajáratása, amikor Barnabás úgy ad értelmet addigi nyomozásának, hogy a Kafarnaumként kezünkben tartott kéziratába illeszti egy publikálás előtt álló novelláját, a Narancsot, melyről hamar kideríthető, hogy szó szerinti egyezést mutat Ádám Szilamér korábbi írásával.[4] A novella a gyógyítóként tevékenykedő cigányasszony, Narancs kegyetlen és törvénytelen kilakoltatásának részleteit tárja elénk. Bár a helyszín nincs nevesítve, a pultos Mári a napszámosként dolgozó Öcsi felbukkanásával egyértelművé válik, hogy az eset Poklospatakán történt, a dózerolás megrendelője pedig maga Kálmán volt. A kiszolgáltatott, szegénységben élő asszony eltiprásának láthatóvá tételével a kezdeti „és te, Kafarnaum?” isteni dörgedelmére is választ kapunk: a falu bűne az etikai mulasztás, a részvéttelenség, a kiszorított elfelejtése, eltűnésének tabusítása.
A megsemmisüléstől való félelmük pedig nem másban gyökerezik, mint a végleges, visszafordíthatatlan elhagyottságban, saját helyettesíthetőségükben.[5] Barnabás felismerését azonban nem követi szembesítés: a Kafarnaum így válik a médiumokon átívelő hálózatosság és a kifulladásig tágított szöveguniverzum példájává, igazi „világrendszerváltássá”, melynek csattanója, hogy a fikció, akárcsak a poklospataki tömegpszichózis, elnyeli, felülírja a számonkérhetőséget. Az államalapítás ünnepén kulmináló cselekmény alapján Barnabás krónikájából hiányzik a feloldás, a leleplezés mozzanata, a falubeliek így teljességgel menthetetlennek tűnnek, belemerevednek saját elhibázott hitrendszerükbe; a várva várt esőt vérnek, a teherautózajt és a tűzijátékok ropogását ágyúmorajnak hiszik: „[m]eleg cseppeket éreztek az arcukon, mintha vér fröccsent volna rájuk. Aztán még egy dörrenés, a dombtető sziluettje nagyokat villant, a szél is fölerősödött, újabb dörrenések, a domb mögött furcsa fények, hát itt van, itt, gondolták egyszerre, szavak nélkül is értve egymást, ideért a háború”. (125.)
Ádám első regénye különös, formabontó esettanulmány a paranoiás működésről a származtatott félelmek és a széthullott közösségek korában: szkeptikus a végítélet valóságosságát illetően, ugyanakkor elsőszámú tanúja és hírnöke a közelítő apokalipszisnek; Bauman állításaival összhangban nem tagadja el a halálfélelmet, felkészülten üdvözli a megsemmisülés közelségét, mert csak ezzel készítheti elő a következő újjászületést, ezzel is fenntartva az átmenetiségbe kiszervezett életet. Ce capharnaüm pandémoniaque de la solitude![6]
Ádám Szilamér: Kafarnaum, Erdélyi Híradó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár – Budapest, 2026.
[1] Saját fordítás. Vö. az eredetivel: „After all, living in a liquid modern world known to admit only one certainty – the certainty that tomorrow can’t be, shouldn’t be, won’t be like it is today – means a daily rehearsal of disappearance, vanishing, effacement and dying; and so, obliquely, a rehearsal of the non-finality of death, of recurrent resurrections and perpetual reincarnations …” In: Bauman, Zygmunt: Liquid Fear, Polity, Cambridge, 2006, 5. (E-könyv változat)
[2] A kafarnaum jelentése. Köznevesített változata elő-előfordult klasszikus irodalmi szövegekben, ahol rendszerint tárgyi és szellemi összevisszaságra, disszonanciára, rendezetlenségre utalt.
[3] A mondat a forrásszövegben is befejezetlen, a hogyot követő szóköz a narráció egy újabb szintjébe lépteti át az olvasót.
[4] Vö: Ádám Szilamér, Narancs, Eső 2021/1, online elérés: https://www.esolap.hu/authors/566-adam-szilamer/2404.html Fontos adalék, hogy Narancs története azóta rövidfilmként is új értelmezést kapott. A valóság és fikció elválaszthatóságának ilyesfajta kudarca pedig az olvasó (és a szerző) világát is bevonja a végtelen, körmönfont játékba, ahol minden utalássá válik valami megtörténtre, valami korábban megírtra.
[5] Vö.: Bauman, ua., 21–23. (E-könyv változat)
[6] A kifejezést Charles Baudelaire használja először, ezzel méltatva 1857-es kritikájában Flaubert akkor még töredékes La Tentation de saint Antoine-ját. Bár a több évtizedig készülő Flaubert-műnek csak a századvég hozta el a valódi elismerést, Baudelaire, igazi modernként, már jóval korábban elismerően nyilatkozott róla, nemcsak a képek líraisága, hanem a szöveg szaggatott, széttartó formájának nem mindennapi, „démoni ereje” miatt. Bővebben lásd: Baudelaire, Charles, Critique de Madame Bovary, L’ Artiste, 1857. okt. 18., online elérés: https://www.napoleon.org/histoire-des-2-empires/articles/critique-de-madame-bovary-par-charles-baudelaire-parue-dans-l-artiste-le-18-octobre-1857/, valamint Braswell, Suzanne, Flaubert’s Dig: From Fragments to Modernity’s Emerging Form, Flaubert: Revue critique et génétique 5 (2011), online elérés: https://journals.openedition.org/flaubert/1341
Hozzászólások